Mikor menjenek dolgozni az anyák?

A kormány néhány hónapja azzal az elképzeléssel rukkolt elő, hogy le kéne rövidíteni a GYED, illetve a GYES időtartamát. A kérdést a miniszterelnök felesége vetette fel ismét arra hivatkozva, hogy ha az édesanyák csak 2 évig maradnának otthon gyermekükkel, akkor könnyebben visszatérhetnének a munka világába, és ez egyben növelné a gyermekvállalási kedvet is.

A háttérben meghúzódó valós indok feltételezésem szerint az, hogy “túl sokba kerülnek” az otthon maradó édesanyák az államnak. A látszat kedvéért azonban inkább olyan, minden szakmai alapot nélkülöző állításokkal próbálták alátámasztani elképzelésüket, mint az, hogy a 3 éves korukig otthon nevelkedő gyermekekre káros hatással van az anyjuk mellett, “ingerszegény” környezetben eltöltött idő.

A Szonda Ipsos felmérése alapján azonban a közvélemény másként vélekedik. Lássuk, hogyan válaszolták meg a kormány kezdeményezésére feltett kérdéseket!

1. A gyermekvállalási kedv növelésének lehetőségei közül az első helyen jelölte meg:

  • a szülés után járó támogatások összegének növelését: 37%
  • a családi adózást (azaz a családban élők számának figyelembevételét az adózáskor): 20%
  • több rugalmas foglalkoztatási mód (pl. részmunkaidő) biztosítását az anyák számára: 10%
  • a bölcsődei férőhelyek számának növelését: 8%
  • az apák nagyobb szerepvállalását a családi munkamegosztásban: 7%
  • az abortusz lehetőségének szigorítását: 1%

2. Az édesanyák munkavállalása kapcsán a következő válaszok születettek:

  • 3 év alatti gyermek esetében: 87% szerint maradjon otthon, 10% szerint részmunkaidőben, 14% szerint pedig teljes munkaidőben dolgozzon
  • 3-6 éves gyermek esetében: 24% szerint maradjon otthon, 61% szerint részmunkaidőben, 14% szerint pedig teljes munkaidőben dolgozzon
  • 6-14 éves gyermek esetében: 9% szerint maradjon otthon, 30% szerint részmunkaidőben, 60% szerint pedig teljes munkaidőben dolgozzon

(A fennmaradó százalékok esetében nem volt válasz, illetve a válaszadó nem tudta.)

A közvéleménykutatás részletes elemzése a Népszava cikkében, vagy egy kicsit más megfogalmazásban az MR1 (Kossuth Rádió) oldalán található meg.

Az eredmény elég különös reakciókat szült. Az Indexen például megjelent egy olyan, nem túl intelligens hangvételű cikk is, amely kifejezetten felháborította az anyákat, többek között engem is. (Nagyrészt ennek is köszönhető, hogy úgy gondoltam, érdemes írnom a témáról.)

Az első kritikával, miszerint “mi sem egyszerűbb, mint kérni, kérni és kérni”, még csak-csak egyet tudok érteni. A jelenlegi helyzetben valóban sokan vannak, akik az állami juttatásokból akarják fenntartani magukat, de nem hiszem, hogy párhuzamot kéne vonni az ún. „ingyenélők” és a gyermeküket otthon nevelő édesanyák között. A GYED és a GYES eltörlésének vagy megkurtításának akkor lenne létjogosultsága, ha a fizetésünk nagy része nem adóba menne el, hanem a családi kasszát gyarapítaná, és elég lenne ahhoz, hogy a gyermekvállalás során időszakosan kieső kereset nélkül is megéljen egy család belőle. Így viszont a háztartásoknak újra meg újra az államhoz kell fordulniuk, hogy anyagi támogatást kérjenek abból a pénzből, aminek egy része tulajdonképpen a sajátjuk. Ha a keresetünk alapján képesek lennénk valóban önfenntartóvá válni, akkor kisebb lenne annak is a lehetősége, hogy olyanok is folyton a markukat tartsák, akiknek esze ágában sincs beletenni a közösbe. De úgy gondolom, hogy a folyamatot valahogyan egy másik irányból kéne elindítani, és nem az édesanyák amúgy is megalázóan alacsony összegű támogatásának megvonásával.

A cikk szerzője a továbbiakban már tulajdonképpen csak olyan állításokat sorakoztat fel, amelyek végképp nélkülöznek minden emberi jóérzést és szakmai megalapozottságot.

Elsőként számomra teljesen érthetetlen módon összefüggésbe hozza az otthon nevelkedő gyerekeket az egyre jobban elszaporodó “antiszociális” és “kommunikációképtelen” fiatalokkal. Úgy tűnik Z. G. úr lemaradt arról a már évtizedek óta komoly fejtörést okozó kérdéskörről, hogy milyen következményei lesznek, sőt vannak az egyre fokozódó, a családokba is egyre inkább beszűrődő elidegenedésnek, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű kommunikáció hiányának. Miért lenne erre az a megoldás, hogy minél előbb emeljük ki a gyermeket a családjából, és helyezzük be egy olyan tömegnevelő közösségbe, ahol aztán még kevesebb esélye lenne arra, hogy személyes, kizárólag hozzá intézett, szeretetteljes beszédben legyen része? Attól tartok, a szerzőnek vagy nincs fogalma arról, hogy mik a gyermekek szükségletei és érdekei, vagy nem találkozott még átlagos, állami/önkormányzati bölcsődékkel. (Ahogy feltehetően olyan családokkal sem találkozott, ahol a több gyermeket is vállalnak, így az édesanya nem két-három, hanem legalább négy-öt évig marad otthon. Ez esetben lenne tapasztalata arról, hogy mennyivel életképesebbek, empatikusabbak és toleránsabbak a testvérek között, családban felnövekvő gyerekek.) Arra már nem is térek ki, hogy mit jelent “antiszociálisnak” lenni, és mitől válik valaki “antiszociálissá”, de anyaként és pszichopedagógusként hadd jegyezzem meg, hogy jóval több köze van ahhoz a ma már egyre inkább elterjedő, korlát nélküli, érzéketlen és agresszív szemlélethez, amely többek között olyan írásokat is eredményez, mint az említett úré.

A cikk írója ezek után néhány keresetlen megjegyzést tesz az otthon maradó édesanyákról, úgy festve le őket, mint valami “agyonhasznált tenyészállatot”. Ezt szintén hadd kérjem ki mind a magam, mind a többi anya és egyben nő nevében! Minden embernek van valami igénye önmagával szemben, és nem hiszem, hogy ez megváltozna pusztán attól, hogy valaki nem jár dolgozni. Ha valaki tisztaság- és rendmániás, akkor is egész nap a lakást fogja suvickolni, ha hetekig be sem csengetnek hozzá, de ha valaki igénytelen, azt egy irodában ülve se fogja zavarni a hónaljszaga. De ha egy nő mégis – magához képest – szokatlanul elengedi magát az anyaság következtében, az már nem csak a saját felelőssége, uraim…

Végül a diszkrét alázás után fanfárokkal és győzelmi zászlókkal a háttérben megszületik a nőket felszabadító, forradalmi tételmondat, miszerint “a nőnek nem a játszótér és a cumisüveg a természetes közege, hanem az alkotó munka”. Először is engedtessék meg nekem, hogy én magam döntsem el, hogy mi a “természetes közegem”, és ne egy látszólag meglehetősen szűklátókörű férfi! Másodszor pedig szerintem a “nő természetes közege” kifejezés egy nem létező kategória. Ugyanis vannak nők, akik igenis a családanyaságban találnak önmagukra, ahogy vannak olyanok is, akik az alkotásban tudják megvalósítani az álmaikat, vagy akik a kettőt ötvözve szeretnének boldogulni. Pont az a probléma, hogy manapság a választás sokkal inkább anyagi szempontokon múlik, és nem azon, hogy a nők hogyan tervezték. És ha netán valaki arra vetemedik, hogy mégis addig marad otthon a gyermekével, amíg ezt jónak látja, akkor ezt nagy valószínűséggel nem a pénzért teszi, szóval felesleges minden követ megmozgatni azért, hogy visszasegítsék egy “jóval jövedelmezőbb” munkába. Sokkal inkább azon kéne töprengeni, hogy miként lehetne támogatni ebben az elképzelésében. Erre nyilván megint előkerül a “na de mennyibe fog ez kerülni az államnak?” című dilemma. Annak, aki feltétlenül számokat szeretne látni, figyelmébe ajánlok egy érdekes költséglatolgatásról szóló írást.

Hogy egy mondatban összefoglaljam, mit is gondolok a témáról: nem hiszem, hogy az a célravezető, ha a vezetők egyoldalúan támogatják akár az otthon maradást, akár a munkába állást, hanem úgy gondolom, akkor fog megfelelően működni a mi kis világunk, ha egy nőnek nem kényszerűségből kell döntenie az anya-szerep és a karrierépítés között.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s