Csak rácsaptam a hátsójára…

Megint egy olyan bejegyzés, amit úgy kezdek, hogy “már régóta meg akartam írni”… Először akkor, amikor a kedvenc helyemen szóba került az ütéssel való gyereknevelés kérdése – még valamikor nyáron. Aztán nem sokkal később, amikor a téma kapcsán szembe találkoztam egy számomra felháborító írással, ami módszeresen taglalja a gyerekverést, mint nevelési eszközt (ezzel kapcsolatban tervezek egy komolyabb akciót is a közeljövőben). Végül pedig akkor, amikor sajnos minden igyekezetem ellenére nálunk is aktuális lett a téma.

Történt ugyanis, hogy egy hullafáradt vasárnap délután elaludtam a nappaliban, annak ellenére, hogy éppen vendégek voltak nálunk, de ez van, előfordul az ilyesmi. Már Csenge is kezdett fáradni, nem is kicsit, de odáig már nem jutottam el, hogy ha én megengedhetek magamnak egy kis bóbiskolást, akkor a huszonegynéhány hónaposomat miért teszem ki annak, hogy a vendégségre való tekintettel nem viszem el időben aludni. Ennek persze meg is lett az eredménye: ahogy abban az időszakban szokásává vált, Csenge a fáradtságtól átváltott kiabálós-hajigálós üzemmódba. Ilyenkor minden repül, ami a keze ügyébe kerül, értéktől, súlytól függetlenül. Így járt a – szerencsére fából készült – xilofon is. Repült, repült, majdan landolt a fejemen. Az ütés okozta fájdalomtól egy másodperc alatt felébredtem, és felpattantam, és mi volt az első, zsigeri reakcióm? Rácsaptam a fenekére. Soha azelőtt nem történt ilyesmi, és nagyon remélem, hogy többet nem is fog. Pár percig még úgy éreztem, hogy igen, ez jogos volt, még magyaráztam is a bizonyítványomat, hogy itt most komoly fájdalom okozása forgott fenn, amit muszáj volt valahogy kezelni, de ahogy végre tényleg magamhoz tértem, elkezdtem rettenetesen szégyelni magam. Egyfelől azért, mert annó megfogadtam, hogy soha, de soha nem fogok kezet emelni a gyerekeimre, és mégis, valahol mélyen, generációk óta belénk nevelt módon, ott raktározódott bennem ez az eszköz is, és félálomban, automatikusan előhívódott, másfelől azért, mert még ki is akartam magam okoskodni a helyzetből, holott az egész nem történt volna meg, ha csak egy picit is jobban odafigyelek, és nem azt tartom szem előtt, hogy a vendégek Csenge miatt jöttek, és mekkora udvariatlanság lenne részemről, ha ezek után elvinném aludni. Az már csak tetézte a helyzetet, hogy ezek után az egyik rokon a hajigálás folytatásakor emiatt feljogosítva érezte magát, hogy rácsapjon Csenge kezére. Részemről addigra már annyira meg voltam zavarodva, hogy ezt már végképp nem tudtam megfelelően kezelni, pedig ott és akkor meg kellett volna védenem Csengét.

Hát nagyjából ez volt az utolsó lökés ahhoz, hogy végre megírjam ezt a bejegyzést. Legyen ez bocsánatkérés Csengétől, kérés a családom felé, és tanulság, felhívás vagy valami okoskodásféle mindenki másnak…

Szóval akkor csapjunk bele! Miért döntöttem úgy, hogy nem fogok kezet emelni a gyerekeimre? Vagy hogy általánosabban fogalmazzak, miért nem szabad megütni egy gyereket?

Ha megvizsgáljuk, hogy mi az ütés célja, illetve milyen eredményt lehet elérni vele, valamint azt, hogy valójában mi történik ilyenkor a szülővel/ben és a gyerekkel/ben, akkor elég egyértelmű lesz a dolog.

A gyerekek megütése általában kétféle formában szokott történni: indulatból vagy hideg fejjel. Megjegyzem, egyik rosszabb, mint a másik… Az első általában akkor következik be, amikor a szülő olyat tapasztal, amire hirtelen, vagy éppen ellenkezőleg, többszöri, sikertelen fegyelmezési kísérletek után már nem talál más eszközt, tehetetlen vagy kétségbeesett, de már ő sem ura a helyzetnek. Általában látszik is rajta, hogy kész, elpattant a cérna, a feje vörös lesz és/vagy eltorzul, levegő után kapkod, magából kikelve kiabál egyet-kettőt, mozdulatai is koordinálatlanok. Erre a tipikus esetre szokták azt mondani, hogy “eljár a keze”. Ilyenkor a verés a szülői tehetetlenség egyértelmű jele. A második az, amikor a szülő tudatosan és megfontoltan, határozott nevelési célzattal fenyíti meg a gyerekét. Ez a típus általában sokkal higgadtabb, mint a kiborulós, megtervezi az ütést, akár eszközt is választ hozzá, rendszerint arra is van ideje, hogy maga elé parancsolja a gyereket, és szigorú, határozott, kimért hangon elmagyarázza neki, hogy milyen büntit kap és miért. Az ilyen családokban legtöbbször már megvan a verésre bejáratott tárgy (“Hozd ide a nadrágszíjamat, fiam!”), a szokásos póz (“Feküdj csak ide a térdemre!”), a megszokott szövegek. És amikor azt mondtam, hogy az egyik rosszabb, mint a másik, akkor azt talán szó szerint is lehet érteni: mert ha nem is lehet felmenteni az indulatból verő szülőt, de talán a tudatzavaros állapot enyhítő körülménynek tudható be, szemben a szánt szándékkal, hidegvérrel ütlegelő szülővel. Persze léteznek árnyalatok, és a két típus keveredhet is, pl. nyilván van olyan is, amikor a szülő indulatból közli, hogy kettétöri a beste kölkén a fakanalat, aztán mire kiér a konyhába, már elkezd lehiggadni, de a szülői büszkeség vagy tudom is én mi, már nem engedi, hogy visszakozzon. A lényegen egyik sem változtat: a legtöbb szülő feljogosítva érzi magát arra, hogy megüsse a gyerekét – fokozatoktól függetlenül. Így neveltek minket a szüleink, őket meg a nagyszüleink, és így tovább. És ahogy a “jó öreg mondás” tartja, belőlünk is ember lett… Igen. Olyan ember, aki teljesen rendjén valónak érzi, hogy bármilyen okból bántson egy nála kisebb emberi lényt… Na de ennyit a szülői oldalról.

Mi történik eközben a gyerekekkel? A szülői ütés – legyen az csak egy diszkrét popsira csapás, egy pofon, vagy durva megvesszőzés – célja elsődlegesen csak és kizárólag a fájdalom okozás. Kár lenne szépíteni, ez így van. Fájdalmat okozni, hogy a gyerek egyszer s mindenkorra megjegyezze, amit egyszer s mindenkorra meg kell jegyeznie. Fájdalmat okozni, hogy megmutassuk, ki az úr a háznál. Fájdalmat okozni, hogy ő is érezze magát olyan rosszul, amilyen rosszul a szülő érzi magát. Szóval fájdalmat okozni. És a verés rendszerint valóban fáj is. Kívül is, és belül is. És a gyerek, akit megvernek két dolgot alaposan meg is tanul a verésekből: egyfelől azt, hogy ha olyat tesz, ami a szülő szerint rossz, akkor azt úgy kell tenni, hogy a szülő ne tudja meg, vagy ha megtudja, akkor le kell tagadni, másfelől azt, hogy mások bántalmazása teljesen rendjén való, hiszen még azok is bántalmazzák, akik elvileg a világon a legjobban szeretik. (Súlyosan bántalmazott gyerekekből pl. olyan kóros esetek is lehetnek, akik későbbi életükben a bántalmazást abszolút elfogadható szeretetmegnyilvánulásként élik meg. No de most maradjunk a hétköznapi eseteknél.) Szóval a veréssel félelmet generálunk. Ennyi. Kár lenne áltatni magunkat azzal, hogy a veréssel nevelni lehet. A verés nem magyaráz meg semmit. Nem érti meg tőle a gyerek, hogy apának mennyi munkájába és pénzébe került megvenni egy adott elektromos berendezést, amibe ő vizet locsolt, nem fog ráérezni arra, hogy anya milyen kellemetlenül érzi magát, ha hisztit rendez a boltban, és nem fogja megsajnálni az öcsit sem, azért mert tönkretette a kisautóját. Tehát nevelni csak sok és még több magyarázással lehet, meg némi értelmes és logikus következménnyel. Persze ilyenkor mindig előkerül a konnektor-kérdés, azaz hogy “Jó, de mit csinálsz, ha századszor is bele akar dugni valamit a konnektorba, vagy hozzá akar nyúlni forró a sütőhöz?”. Igen, tényleg vannak olyan dolgok, amik veszélyesek a gyerekre nézve, de ahogy a rongálás esetében, úgy itt sem magyarázok el neki semmit azzal, ha rácsapok a kezére. Ezért szülőként az a dolgom, hogy segítsek neki megtanulni a világot, hogy hogyan kell biztonságosan közlekedni a lépcsőn, hogy bizonyos dolgokba belekapaszkodhat, mások viszont felborulnak, hogy a fiókot érdemes úgy betolni, hogy előtte kiveszi a kezét, stb. Persze még mindig ott vannak azok a dolgok, amiket kiskorban még nem érthet meg, mert pl. a forró sütőajtó ugyanúgy néz ki, mint a hideg, a két izgalmas lyukban rejlő elektromosságról nem is beszélve… Ezek azok, amiktől nekem kell megóvnom mindaddig, amíg nem tudom neki megmagyarázni. Ha kell, az összes konnektort bedugaszolom biztonsági dugóval, a forró víz vagy sütő pedig soha nem maradhat édeskettesben a pici gyerekkel. Mérlegelhetem, hogy mi az a baleset, ami még belefér a tanulópénz fogalmába, de semmiképp sem tetézem a veszélyhelyzetet egy kézrecsapással.

No, nem is ragozom tovább. Inkább gyorsan összegzem a kis gondolatfolyamomat, ami pontokba szedve nagyjából így néz ki:

1. Nem ütünk meg gyereket, mert az ütés fáj, és félelemre nevel.

2. Nem ütünk meg gyereket, mert az ütés nem magyaráz meg semmit, helyette viszont helytelen viselkedési formákat alakít ki.

3. Nem ütünk meg gyereket, mert egyszerűen nem “fair”.

És 4. Lényegtelen, hogy mekkora és milyen, az ütés az ütés.

Végül 5. “A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez. A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.” – 1997. évi XXXI. törvény a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról 6.§ (5)

Advertisements

7 thoughts on “Csak rácsaptam a hátsójára…

  1. Szia Zita!
    Boldog névnapot Csengének!
    Fel a fejjel, fáradt voltál, és elszakadt a cérna. Előfordul a legjobb családban is. Egyébként meg igazad van, a verés nem megoldás, attól csak összezavarodik a gyerek. Tudom, hogy borzalmasan nehéz a kicsit maradi gondolkodású embereket rávenni, mielőtt odasóznak a popsira, számoljanak el magukban akármeddig, és határozottan szóljanak rá a gyerekre, beszélgessenek vele arról, amit csinált nem szabad. Csabi is kapott már a popsira, én is borzasztóan éreztem magam, de akkor kegyetlenül felidegesítettem magam. Még nyáron történt a játszótéren. Kismotorral nekilódult, feltekert a lejtőn, majd ki az úttestre. Az volt a szerencse, hogy nem a forgalmasabb útszakasz felé ment ki, hanem a lakótelep irányába. Hiába szóltam, a végén már kiabáltam, hogy állj meg légyszives, meg sem hallotta. Már éppen leért úttestre,mikor elkaptam. Bevallom őszintén nagyon megijedtem, hiába pihenő övezet sebességkorlátozással, némelyik idióta pont ott tesztelgeti a járműve végsebességét, belegondolni is iszonyat, mi történhet, ha egy kisgyerek elé kerül.

  2. Köszi Gerty! Ugyan nyáron tartjuk a februári szülinap miatt, de ez nem tart minket vissza, hogy szemrebbenés nélkül, örömmel begyűjtsük a február 4-i jókívánságokat is.:D

  3. Halihó! szuperul összeszedted, lehet, kidobom fészbukra :). Egyébiránt sok-sok boldogságot a kis ünnepeltnek, no meg az anyukájának is, a 8 napban még bennevagyok :D.

  4. Kedves Zita!

    A Hunbabán keresztül találtam ide, és nagyon megörültem ennek a cikknek. Nemrég vitáztunk erről a kérdésről egy tágabb baráti társaságban. Továbbküldöm nekik a linket! Nagyon meggyőzőek az érveid!! Köszönöm! 🙂

  5. Gyömbi, örülök, ha sikerül valakit meggyőzni az érveimmel.:) Bár amiatt szomorú vagyok, hogy még mindig vitaalap lehet az, hogy meg lehet-e ütni egy gyereket. Bárcsak fel se merülne…

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s