Marci születése – Egy sikertelen, de nem kudarcos VBAC története

Előzmények

Csenge (2008. február 15.)

Csenge születésére egészen másképp készültem. Ugyan betéve tudtam a várható események biológiai-egészségügyi oldalát, de egy sokkal fontosabb részével nem igazán foglalkoztam. Így aztán egy rossz orvos- és kórházválasztás után azt kaptam, amit vártam: egy klasszikus kórtani eseményt, ami kezdődött egy indokolatlan indítással a 41. hét előtt a választott orvosom ügyeleti napján (Prepidil géllel), folytatódott az orvostanhallgatók indiszkrét hadával megtűzdelt, válogatott módon háborított körülményekkel, majd du. 3-kor zárult egy lényegében indokolatlan császármetszéssel (az indítástól számított 5 óra múlva már megszületett a döntés fájásgyengeségre, elhúzódó szülésre és beilleszkedési rendellenességre hivatkozva). Ezután ráadásul nulla aranyóra, a műtét után kétszer az orrom elé tartották Csengét pár másodpercre, majd még aznap este, a műtét után 2-3 órával megkaptam kb. 10 percre, mellre tételről szó sem volt, helyette cukros tea (és még ki tudja mi). Az első igazi találkozásunk másnap de. 11 körül történt, onnantól viszont végre 24 órás rooming-in és szopizás.

Némi olvasás, tanulás és fejlődési folyamat után biztos voltam abban, hogy még egyszer ilyet nem akarok, hogy olyan embereket szeretnék magam köré, akik valóban tiszteletben tartanak engem is, a babámat is, és magát a szülést, születést is. Szerettem volna megkapni minden esélyt a VBAC-re, de persze felkészültem a B variációra is, mert nem önmagában a császárral voltak gondjaim, hanem az indokolatlansággal és a műtét utáni időszakkal, amit Csengével külön kellett töltenünk. Szóval amihez ragaszkodtam még az az volt, hogy bárhogyan is végződik a szülés, rögtön együtt lehessünk, és megkapjunk minden segítséget a szopizáshoz. Ehhez választottam ki a leendő segítőimet, PA doktornőt és RÁ szülésznőt.

Meggymag (2010 nyara)

Hosszas várakozás után ismét utolért minket a gólyahír, de Meggymagot sajnos 9 hetesen elveszítettük. A történtek során megbizonyosodhattam róla, hogy tényleg PA az én emberem, sőt inkább nagybetűvel: Emberem.

Marci (2011. szeptember 16.)

2010 karácsonyára ajándékot kaptunk: két csíkot. A várandósság alatt minden rendben volt, PA-val, majd RÁ-val bizakodva készültünk a VBAC-re.

Korai jelek

Már 28 hetesen C2000-es volt a méhnyak, ezt roppant biztatónak találtam. 36 hetesen volt egy késő esti hazafutásunk Szegedről, miután az egész délutánt 5-10 perces összehúzódásokkal töltöttem. A 38-39. heti CTG-ken már 80-as összehúzódások látszottak, amik csak azért leptek meg, mert már jóideje éreztem ezeket, de nem gondoltam, hogy mérve ennyit mutatnak.

A helyzet komolyra fordul…

Szept. 1-jei vizsgálat szerint már C1000-es volt a méhnyak, nagyon felpuhult, de még eléggé hátul volt. Marci feje egészen mélyen helyezkedett el, teljesen irányban állt, látszólag sínen voltunk. Este távoztak az első nyákdugódarabok is, hurrá.

A következő szűk egy hétben egyre gyakrabban indultak el gyengébb-erősebb fájások kisebb-nagyobb rendszerrel. Fél napokat/éjszakákat töltöttem ilyen gyanús jóslózgatásokkal.

Elérkezett szept. 5., a terminus napja. Menetrend szerint ismét vizsgálat, a helyzet ugyanaz, mint elsején, a CTG és a flowmetria kiváló. PA azt javasolta, hogy borozgassak, fürdőzzek sokat izomlazító céllal, és mivel ezek a többórás jóslók eltarthatnak még napokig, használjak ki minden percet a pihenésre.

Szept. 8-án este még az eddigieknél is gyanúsabb folyamatok indultak el: egyre sűrűbb pisijáratok, hasmenés, pocakfeszülés, majd 10 perces fájások. Az estét idilli várakozásban töltöttük, Csengével fürödtünk, közben énekeltünk Marcinak, hogy bújjon ki, aztán mesét olvastunk, amit meg-megszakítottak a fájások. Apa a várható éjszakai műszakra való tekintettel felment az emeletre Csengével aludni, én pedig lent egyedül folytattam a fájást, szedtem a homeós bogyókat, szőlőt eszegettem, és járkáltam fel-alá a félhomályban. A 10 percesek eltartottak hajnalig, de végül megint csak elcsitultak. Innentől kezdve a fájások mindennaposakká váltak, de mindig leálltak.

Szept. 9-ére esett az első főorvosi bemutatás az István kórházban (ekkor még a helyettes főorvossal). A vizsgálatok ugyanazt az eredményt hozták, viszont nyertünk két napot, ugyanis automatikusan nekiláttak átszámolni a terminust: az új dátum szept. 7. lett. Javaslat: kétnaponta CTG, szept. 13-án ismételt főorvosi bemutatás.

Szept. 10-én újabb biztató jelként nagy adag, összetéveszthetetlen nyákdugó távozott, biztos voltam benne, hogy végre elkezdtem tágulni. Másnap vizsgált meg PA, valóban szűk egy ujjnyira tágultam, de a méhszáj nem igazán jött lejjebb, a CTG viszont már 100 feletti összehúzódásokat mért. PA elmondta, hogy ha addig nem indul el a szülés, akkor 13-án a főorvos valószínűleg ballonos indítást fog javasolni 14-én estére.

A szept. 13-i főorvosi bemutatás megint pozitívan alakult. A főorvos kikérdezett az előző császárról meg a mostani helyzetről (viccesen, de találóan meg is jegyezte, hogy „aha, akkor már egy hete szül”), és a feltételezéssel ellentétben visszahívott két nappal későbbre azzal, hogy majd az akkori állapot alapján hoz döntést. Este Apa levitte Csengét a Nagyihoz Szegedre, egyrészt mert már ő is nagyon zaklatott volt az állandó feszültségtől, másrészt abban reménykedtünk, hogy nekem is sokat fog segíteni a teljes nyugalom. A „szabadnapon” igyekeztünk bevetni minden szülésindító trükköt, szedtem a homeós bogyókat, borozgattam, fürdőztem, Apa is „besegített”. Egyre látványosabb gyanújeleket produkáltam (rendszeres jóslók, hányinger, pisijáratok, hőhullámok), de mivel még mindig nem fordult igazán komolyra a helyzet, este végül megittam a bábakoktélt. Az éjszakát ennek megfelelően hasmenéssel és az eddigieknél egy fokkal intenzívebb 10, majd 5 perces fájásokkal töltöttem, de hajnalra megint elérkezett a kiábrándító bealvás.

Másnap (szept. 15.) volt esedékes a főorvosi bemutatás, ahol a helyzet ugyanaz volt, mint előzőleg. A főorvos – ahogy arra számítottam – ballonos indítást javasolt, és mivel úgy tudtam, ez a legkíméletesebb megoldás, beleegyeztem. A terv a következő volt: este befekszem, felteszik a ballont, reggel kihúzzák, majd burokrepesztés, és rásegítés oxytocinnal (utóbbi egyáltalán nem tetszett, de arra gyúrtam, hogy majd megpróbálom halogatni). Ami viszont nagyon elkeserített az az volt, hogy a főorvos a helyzetből adódóan kevesebb, mint 50% esélyt jósolt a sikeres VBAC-re, kérdezték is, hogy biztos meg akarom-e próbálni, mert nem lesz könnyű menet, de nem akartam addig feladni, amíg akár 1% esélyünk is van.

Kezdődik…

Szept. 15-én este jelentkezem a szülőszobán. Kb. este 9-kor teszik fel a ballont. Maga a „katéterezés” fájdalommentes, de a ballon feltöltése rém kellemetlen. Azt mondják, hogy ez azonnal fájásokat fog generálni, de ezek majd elcsitulnak, és tudok aludni. Ebben bízva, no meg azért, mert másnapra vártuk a javát, hazaengedem Apát pihenni, így egyedül maradok az ideiglenes, 3 ágyas szülőszobában (a fenti szülőszobákat éppen felújították). A ballontól tényleg rögtön beindulnak a fájások, az eddigieknél ráadásul még erősebbek, de nem enyhülnek, ahogy azt mondták. Kb. az egész éjszakát 7 perces fájásokkal töltöm, és megpróbálom élvezni, hogy valami történik, hangosan átsóhajtom a hullámokat, közben pedig próbálok elbóbiskolni, meg Apával is tartom a kapcsolatot, aki az izgalomtól szintén nem tud aludni, és állandó készenlétben van, hogy mikor kell beszaladnia hozzám.

Hajnalban jönnek ellenőrizni a ballont, ami sajnos nem csúszott ki magától, így jön a húzatás. Ez úgy történik, hogy egy madzaggal vizestömlőket kötnek rá, amiket lelógatnak az ágy végében, és a súlynak köszönhetően kicsusszan a ballon. Na ezt az érzést nem kívánom senkinek… A ballon mindenesetre megtette a hatását, 4 cm-re tágultam, de a méhszáj érthetetlen módon továbbra is hátul marad. Addigra befut RÁ és PA, mindketten megpróbálják megrepeszteni a burkot, de nem érik el, így a főorvost hívják segítségül, akinek végre sikerült megrepesztenie. Tiszta víz távozik, megnyugszom, ez is rendben… A burokrepesztés után egy kis szusszanás következik, majd újraindulnak a fájások, 6, majd 5 percesek, egyre intenzívebbek, jól beléjük lehet merülni. A fájások közben időnként víz is távozik, jó kis elengedős érzés …

Közben elkezdik visszaköltöztetni a szülőszobákat az emeletre, ez megint megnyugtató, így nem abban a szükség-szülőszobában kell majd szülnöm. Valamikor 11 és dél között kerülünk fel a felújított szülőszobába. Fent még elég nagy a nyüzsgés, a folyosókon jönnek-mennek-pakolnak az emberek, még behoznak egy-egy képet, kukát, ilyesmit, ami picit zavar, de még eléggé az elején vagyunk ahhoz, hogy ne blokkoljon le teljesen. RÁ beszúrja a branült, megkapom az első adag antibiotikumot (Strepto miatt), PA pedig megvizsgál: 4-5 cm-es, de még mindig magasan álló méhszáj. Szedem a Caulophyllumot, élvezem a fájásokat, hagyom magamból kiszakadni a hangokat, hadd jöjjön kifelé minden. Amíg viszonylag lájtos a folyamat, addig Apa majdnem leesik a székről a fáradtságtól, ami egy picit aggaszt, de ettől függetlenül igyekszik helyt állni, és ahogy beindulnak a dolgok, mintha adrenalin-fröccsöt kapna.

A fájások egyre sűrűsödnek, erősödnek, de a méhszáj csak nem akar lejjebb jönni. Ez főleg azért jelent problémát, mert így Marci feje, ami alapvetően haladna szépen a megfelelő irányban, így a méhszáj helyett pont az előző császármetszés területét nyomja. A cél tehát az, hogy minél előbb rávegyük a méhszájat, hogy lejjebb jöjjön, vagy legalább táguljon ki annyira, hogy találkozzon Marci fejével.

A menetrend szerint el kellene indítani az oxytocint, de egyelőre sikerül elodázni. Helyette PA valamilyen nospás gélt dörzsöl be a méhnyakba, ill. kapok a fenekembe is egy izomlazító injekciót, hátha végre megadja magát a méhszájam.

Ekkorra már egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy RÁ nem lesz velünk végig. Utóbb kiderült, hogy be kellett ugrania ügyeletbe vagy helyettesíteni, ráadásul a költözés mellé még bejött az is, hogy 13-an szültek aznap, így miután ellátja körülöttem az alapvető teendőket, szalad is tovább. PA viszont rendkívüli módon helyt áll, pedig alaposan megizzasztjuk. Mindent elkövet, hogy sikerüljön változtatni a lehetetlen helyzeten, fájások közben megpróbálja előrehúzni és megtartani a méhszájat, ami irtó fájdalmas, de a cél szentesíti az eszközt… A méhszáj viszont továbbra is makacsul tartja magát, PA elmondása alapján annyira merev az elülső része, hogy szinte vágja az ujját. Ezután újabb „piszkálás” nélküli, nyugis vajúdás következik, és sikerül tovább halogatni az oxyt, helyette infúzión kapok folyadékot meg cukrot, hátha a keringésemmel együtt az események is felpörögnek. Ahogy telik az idő, egyre inkább fenyeget a műtét, de mivel az újabb vizsgálat során PA lát némi haladást, előbb megkérdez engem, hogy számomra bírható-e még a dolog (igen), majd hívja az ügyeletes döntéshozó dokit konzultálni, hogy műtét helyett rásegíthetünk-e oxytocinnal. Ez a doki is megvizsgál – elég durván (már 6 cm, éljen!), és rábólint. Du. 4 körül indul az oxy (bár elég jók a saját fájásaim is, de a cél, minél előbb megszüntetni a hegre gyakorolt nyomást), a fájások rövid időn belül átalakulnak: eddig is nagyon erősek voltak, de el tudtam bennük merülni, tényleg hullámszerűek voltak, ahogy IMG is írja, de most szó szerint fájások jönnek 2 percenként, majd szinte már szünet nélkül. Apa szerint a hangom is megváltozik, inkább sikolyszerű, és amíg eddig két fájás között elbóbiskoltam, vagy ébren, de valahonnan nagyon távolról érzékeltem a külvilágot, addig most elmúlik ez a függönyön túli érzés, és sokkal inkább pánikszerűen élem meg az egész helyzetet. Közben elkezd az eddiginél több vér távozni, ami PA-nak sem tetszik („megnézem, honnan jön ez a vér”), de végül úgy néz ki, még mindig csak tágulási vérzés. Időnként elzáratom az oxyt, hogy tudjak kicsit pihenni, persze enyhülés a véráramba került oxy miatt persze csak lassan jön. Az oxys fájások egyre elviselhetetlenebbek, az utolsókkal már úgy érzem, túllépnek a tűrőképességem határain, kis híján leesek az ágyról, közben könyörgök, hogy zárják el, és adjanak valamit, amitől elmúlik. Az elviselhetetlen, szünet nélküli fájdalmak mellett egyre kifejezettebben kezdek érezni éles fájdalmat a hegem körül és a méhszájamban is, pánik, minden fájás közben rettegek, hogy ezt már nem fogja bírni a heg, az utolsóknál már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán egyben van még. A fájdalom és a heg bizonytalansága erőteljesebb, mint az oxytól elvárt haladás, kb. 1 óra alatt csak 1 centit sikerült tovább tágulni, még órák lennének hátra. Túl nagy a kockázat, a heg fájdalma miatt PA is úgy látja, ez az a pont, amikor nem tudjuk tovább húzni a dolgot. Kb. du. 5 lehet. Felpörögnek az események, jön a műtős, megpróbál a folyamatos fájások és remegés mellett levetkőztetni, és fent tartani az ágynál is keskenyebb tolókocsin. Közben én már olyan állapotban vagyok, hogy mindenki szükségét érzi, hogy úgy beszéljen velem, mint aki nincs teljesen az eszénél (hangosan, tagoltan vezényelnek, félmondatonként újra és újra megszólítanak, meg kérnek, hogy nézzek rájuk), a dolog amúgy tök jogos, mert ha tehetném, lezuhannék valami sötét és csöndes lyukba. Mindenki feszült, és sürget. Az altatóorvos két papírt tol elém, amiket alá kéne írnom, percek kellenek hozzá. Rettenetesen remegek, nem is tudom, hogy fázom-e, vagy inkább kimerült vagyok, vagy félek. Még mindig jönnek a fájások, szünet nélkül. Rejtély, hogy hogyan sikerült beadni a spinált, kb. hárman fognak le, én meg minden erőmmel próbálok mozdulatlan maradni a görcsök ellenére, közben meg folyamatosan mondogatják, hogy ne feszítsem meg magam, de akkor meg jön a remegés és a fájásba való beledőlés. „Ez lesz az utolsó fájás” – nyugtatnak, és végre beadják, majd hirtelen hátradöntenek, és jön a melegség a lábamba. Jól esne teljesen ellazulni, de nem lehet, mert folyamatosan kérdezgetnek, csipkednek, hogy hol érzek még, mindenki sietne már a műtéttel, egyedül PA és a közben csatlakozó RÁ sugároz némi nyugalmat.

Aztán végre jöhet a műtét. Próbálom elterelni a figyelmemet arról, hogy engem most felvágnak, beszélgetek a körülöttem állókkal. Megkérdezem, bejöhet-e Apa. Nem, ez mélyen elszomorít, de RÁ megnyugtat, hogy ő kint fogja várni Marcit. Megkérem, hogy majd nagyon szeretgessék meg a picit, és reménykedem, hogy ő egészen máshogy érkezhet, mint annak idején Csenge. Rákérdezek Petrára is (egy ismerős anyuka, aki szintén császár után szült ott és akkor), hogy van, hogy halad. Állítólag még ugyanott, mint délelőtt, aggódom miatta. Mikor már azt sejtem, hogy lehet látni, megkérdezem, mi a helyzet a heggel. Még egyben, de már csak a szentlélek tartotta össze, épp időben léptünk.

Fél 6-kor végre kiemelik Marcit, a vártnál nagyobb paraméterekkel: 3620 grammal és 58 centivel. Figyelem, ahogy RÁ gondosan és óvatosan ellátja, aztán végre odahozza hozzám, megmutatja az ajakhasadékot, és elmondja, hogy máshol ép, nem lesz vele gond szopizásnál sem. Amennyire lehet, rámteszik, kikötik a kezem, hogy átölelhessem, megpuszilhassam, aztán viszik Apához, hogy összemelegedhessenek. Meglepődök rajta mennyire nem zavar a hasadék, igaz pici. Még így is gyönyörű baba, tiszta Csenge, csak szőkés és kék szemű. Engem összevarrnak, PA most is nagyon kedves, figyelmes, mindent elmond. Hallgatom a műtőben lévő ismeretlenek hülye sztorijait, aztán végre kész vagyok, átraknak a kocsira, és gurulhatunk Marcihoz. Útközben még mindig remegek, a folyosón hallom, ahogy mindenféle emberek sajnálkoznak felettem. A kórteremben lefektetnek, betakarnak egy meleg takaróval. PA és RÁ igyekeznek a lelkemet ápolni, nyugodjak meg, mindent megtettem, többet is… És tényleg nincs bennem hiányérzet… Közben már hozzák is Marcit, RÁ rám teszi, Marci pedig rögtön rácuppan a cicire, és békésen szopizni kezd. RÁ figyeli, hogy valóban jól megy-e a szopizás, Marci nem hagy bennünk kétségeket, nem lesz gond. Pár órán keresztül így vagyunk együtt, közben befut néhány rokon, gyönyörködnek, majd távoznak. Idővel elviszik Marcit is, de most nem aggódom, megkérem, hogy hozzák be, ha sír, és tudom, hogy ebben a kórházban nem fog semmi olyat kapni, amit nem szeretnék. Persze jó lenne, ha velem maradhatna, de a több napi szülés után nem érzem magamat sem alkalmasnak rá, így biztonságban lesz. Éjfél után még vár rám egy felkelés, félek tőle. Aztán nem is a fájdalom lesz a gond, az kisebb, mint, amire számítottam, de az első kísérlet kudarcba fullad, mert majdnem. A második kísérlet gyors sikerrel jár, a zuhany megváltás. Hajnalban hozzák is Marcit, és el sem viszik többet, nem is hagynám.:)

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s