Nagy bepótolós: műtét, 6 hónap, húsvét, valamint 5 év után

Akkor ahogy ígértem, jöjjön egy részletesebb beszámoló Marci műtétjéről. Meg sokminden másról…

Elöljáróban

Annak, aki nem ismeri az előzményeket, leírom, miért is volt ez az egész. Marci ajakhasadékkal (más néven nyúlajakkal) született, szerencsére a hasadékok közül a legenyhébb formával, egyoldali inkomplett ajakhasadékkal, ami azt jelenti, hogy a hasadék többnyire csak az ajakpírt érintette, illetve az ajakpír és az orr közötti területen behúzódás formájában látszott, hogy az izmok összezáródása még ott sem tökéletes. Ezek a képek nem a legelőnyösebbek, de elég jól látszik rajtuk a helyzet (no meg az ekcéma is, grrr…):

Magukról a hasadékokról annyit érdemes tudni, hogy a nagyon korai (4-9. heti) embrionális fejlődés során kialakuló rendellenességek. Az arc ebben az időben fejlődik ki – nagyon röviden és leegyszerűsítve úgy, hogy a 4. héten úgynevezett arcnyúlványok jelennek meg a fej felső és oldalsó területén, melyek fokozatosan közelednek egymáshoz (az orr-száj felé haladva), és összenőnek, záródnak. Ez a záródás több okból (genetikai hajlam, vitaminhiány, pszichés problémák, stressz, betegségek, stb.) hiányosan mehet végbe, különböző helyeken különböző mértékű hasadékokat hátrahagyva (pl. egy- vagy kétoldali ajakhasadék, haránt archasadék, szájpadhasadék). Marci esetében majdnem teljes volt a záródás, súlyos esetben kiterjedhetett volna az orralapra, a fogmederre és a szájpadra is, ami a kevésbé szerencsés gyerekek számára kb. 16 éves korig tartó műtét- és korrekciósorozatot jelent.

Sokat gondolkoztunk azon, hogy nálunk mi lehetett a kiváltó ok. A családban nem tudott senki hasadékról, így a genetikai tényező valószínűleg kizárható. Amennyire emlékszem, nem voltam beteg sem abban az időben, viszont már elég hamar tudtuk, hogy várandós vagyok, és Meggymag után végigaggódtam az első hónapokat, hogy Marci velünk marad-e, szóval stressz az volt rendesen…

A műtétről

Fül-orr-gégész nagynéném javaslatára a szegedi Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinikát választottuk, ami elsőre furcsának tűnhet, hiszen elég messze van, viszont az egyik nagymama szegedi, így jóval kényelmesebb megoldás volt, mint Nagykovácsi és Budapest között ingázni (értem ez alatt Apa látogatásait, és a kórházi tartózkodás és a varratszedés közti időszakot).

Szerencsére a szigorú diéta és a gyógyszerezés hatására Marci ekcémája visszavonulót fújt, így nem kellett azon aggódnom, hogy az arcát borító pöttyök miatt nem akarják majd megműteni.

Február végén meg is kaptuk az időpontot: március 8. Március 7-én reggel volt az első jelenésünk a klinikán, ahol még egy gyors pillantást vetett Marcira a professzor, illetve találkoztunk az altatóorvossal, aki megvizsgálta, és felvett róla mindenféle adatokat. Ezen a ponton történt némi …khm… furcsaság. Megkérdezte Marci súlyát, mire mondtam, hogy nem tudom, már régen mértük, olyan 7 és fél kiló körül lehet. Ez a szám fel is került Marci lapjára. Akkor még nem tűnt fel a dolog, gondoltam, a műtét előtt úgyis felvesznek minden szükséges adatot pontosan. Utólag viszont egyáltalán nem vagyok róla meggyőződve, hogy például bárki megmérte volna Marci súlyát, hiszen egészen a műtőajtóig vele voltam, és addig nem történt mérés. Ez persze nem zárja ki, hogy a műtőben rátették egy mérlegre, de tény, hogy az összes lapján 7,5 kg szerepelt. Szóval nem tudjuk, hogy az általam megadott, egyértelműen hasraütésszerű szám, vagy egy méréssel igazolt súly alapján számolták-e ki a gyógyszereit az altatótól kezdve a fájdalomcsillapítókon át az antibiotikumig. Nem tudjuk azt sem, fogyott-e Marci ezidő alatt, és ha igen, mennyit, így már nem is fogjuk megtudni soha, hogy a kb. két héttel a műtét után mért 7400 g milyen viszonyban van Marci műtét alatti, valós súlyával, és hogy vajon nem csak a szerencsén múlt-e, hogy nem történt gyógyszerezési probléma.

No de visszatérek a kórházi napok történéseire. A megelőző vizsgálatok után hazamentünk a nagyihoz, elrendeztük a csomagokat, és megpróbáltunk pihenni. Utóbbi nem nagyon sikerült, Marci egész éjjel szopizott, hajnalban elkezdődött a számolgatás, hogy mikortól nem ehet ill. ihat, én pedig részben ezért, részben az izgalom miatt képtelen voltam aludni akár egy órát is. Így másnap reggel teljesen kialvatlanul indultunk el a gyermekklinikára.

Itt kitérnék arra a speciális helyzetre, amiben a Szegeden műtött, hasadékos gyerekek vannak. A kezelőorvosuk ugyanis az Arc-, Állcsont- és Szájsebészeti Klinikán dolgozik, ott viszont nincsenek megfelelő körülmények gyerekek számára, így a hasadékos gyerekeket a gyermekklinika sebészeti osztályán műtik és ápolják. Az csak a kisebbik gond, hogy mennyivel színvonalasabb állapotok vannak a viszonylag fiatal arcklinikán, mint a gyerekklinikán, a nagyobbik ez a kétlaki állapot, vagy helyesebben inkább “se ide, se oda nem tartozás”. Ezt később még kifejtem.

Szóval vissza a műtét reggeléhez. Először is lepakoltunk az őrzőben, ahol a gyerekek a műtét utáni napot/éjszakát töltik a szüleikkel. Itt Marci megkapta a bódítót, amitől lassanként bájosan bamba lett, ezalatt pedig elkezdett beköltözni a többi műtétre váró család is. Az őrzőben összesen 7 ágy volt, különböző méretűek, érthető módon Marci került a legkisebb rácsoságyba. Az ágyak mellett egy-egy szék a virrasztó szülőnek, illetve volt még egy sarok íróasztallal, gyógyszerekkel, kötszerekkel, egyebekkel a műtött gyerekek felügyeletét ellátni hivatott szakápoló részére. Meg kell még említenem a monitorozó szettet, az egyetlen darabot, ami az őrzőben volt, amit jobb híján úgy használtak, hogy mindig az aktuálisan műtőből kihozott gyerekre csatlakoztatták, így a gyerekek csak addig voltak monitorozva, amíg vissza nem tolták a soron következőt. Nem volt valami megnyugtató érzés… De megint előre szaladtam. 8 körül megérkezett a professzor és csapata, ekkor Marcit már a műtőben előkészítették, mi pedig kint vártunk. A műtétet egy órásra ígérték, így mondanom sem kell, mennyi hajunk hullott ki, amíg 10-kor végre behívtak minket, illetve csak engem, mert az őrzőben csak egy szülő tartózkodhat. Összeszorult a szívem, ahogy megláttam Marcit. Az oldalán feküdt, feje alátámasztva, arcán oxigénmaszk és több szúrásnyom, szája felett varratok és néhány, cicabajuszhoz hasonlatosan elrendezett összehúzótapasz, orrában tampon, ujján pulzoximéter, lábában branül, a többi végtagján elpukkant vénák. Nem érhettem hozzá, hogy magától ébredjen, így csak figyeltem, ahogy pihegve-remegve dolgozik a szervezete, ahogy csöpög az infúzió, és ahogy zavaróan hangosan és ijesztően szabálytalanul pittyeg a pulzoximéter. Az ápoló minden “rendellenességnél” ránézett Marcira, amikor elkezdett ébredezni, levette a maszkot, lekötötte a kezét, hogy ne bántsa a sebet, majd átpakolta a szettet a következő, műtött gyerek ágyához.

Az előre kiküldött papírokban leírták, hogy a műtét után 24 óráig szülői felügyeletet kell biztosítanunk a gyerek mellé, fel voltam rá készülve, sőt örültem is neki, hogy végig Marci mellett lehetek. Eleinte az is nagyon megnyugtató volt, hogy az őrző falára kiírt működési rend szerint végig jelen kell lennie egy szakápolónak, aki, ha kimegy, köteles helyettest biztosítani. A nappali ápolók irtó lelkiismeretesek voltak, mellettük nem is aggódtam volna, de aztán eljött az este, és a váltás, amikor ugyan sokkal kedvesebb, de sokkal kényelmesebb csapat érkezett. Az őrzőben csak három gyerek maradt, a többiek vagy hazamentek, vagy visszatértek az osztályukra. Az ápolók éjjel többször bejöttek, és biztattak minket, anyukákat, hogy nyugodtan feküdjünk az üres ágyakra, és aludjunk egyet. Mondanom sem kell, mennyire mertem lefeküdni, mikor látom, hogy a 6 hónaposom hogyan küzd a saját működéséért, monitor sehol, az őrző működési rendjében leírt szakápolók pedig két ajtóval arrébb alszanak. Így megint nem aludtam semmit, ahogy a másik két anyuka sem, akikkel próbáltuk beszélgetéssel elütni a haladni nem akaró időt.

Időnként egy-egy kellemes vagy kellemetlen közjáték törte meg a monotóniát. Ilyen volt Marci itatása, amikor fecskendőből kapott egy kis vizet, egyre többet, egyre ügyesebben. Vagy amikor kijött a lábából a branül, és más lehetőség már nem lévén, a fejében kellett vénát szúrni, ami annyira felzaklatta, hogy megint ki kellett kicsit ütni. Ez pl. egy klasszikus kiborulós momentum volt. Ahogy az is, hogy a fejében lévő branül kupakja kinyílt, és elkezdett vérezni, és elsőre azt hittük, hogy már megint újat kell szúrni. Közben 3 óránként fejtem, hogy ne csökkenjen a tejmennyiség, és ne durranjak ki.

Végre eljött a reggel, költözhettünk a kórterembe. Irtóra megkönnyebbültem, hogy nagy méretű rácsoságyat kaptunk, amiben én is elférek Marci mellett. Együttalvós, igény szerint szoptatós család lévén el sem tudtam képzelni, hogy másképp hogyan lesznek nyugodt éjszakáink. Elrendeztem magunkat, aztán eddig tartott a béke. Megjöttek az új ápolók, befutottak az orvosok, és fogalmam sincs, hogy mit műveltek odakint, de az altatóorvos teljesen összezavarodva jött be hozzánk, és elkezdett kérdezgetni, hogy mikor milyen gyógyszereket kapott Marci, ami fel van írva, azt beadták-e neki, amit beadtak, felírták-e, stb-stb., én meg néztem elkerekedett szemekkel, hogy ezt miért nekem kéne tudni, és kb. az egyetlen input, amit be tudtam azonosítani, az a fecskendőbe szívott víz volt. Teljesen kaotikus hangulat volt, közben pedig Marci is el kezdett üvölteni, én meg szóltam az első utamba kerülő, tanuló ápolónak, hogy adjanak már valami fájdalomcsillapítót. Elment, majd visszatért azzal, hogy az ápolók szerint most kapott kúpot. Néztünk egymásra Apával, és megállapítottuk, hogy Marci egyikünk jelenlétében sem kapott semmit. Szóltunk, hogy nem kapott, hacsak nem telepatikus úton, mire közölték, hogy márpedig a papír szerint kapott, de ha biztosak vagyunk benne, akkor na jó, kap. Aztán jött a vizit, és reméltem, hogy végre valami “szakszerű” fog történni, majd mond valaki valami értelmeset, megnézik Marci varratait, vagy valami. Meg volt egy kis probléma is, ugyanis a reggeli gyötrődés eredményeképpen a Marci orrában lévő tampon elkezdett kijönni. Kérdeztem, hogy ez nem baj-e, mire azt mondták, hogy nyugalom, elég sok van az orrában, ilyenkor csak le szokták csippenteni a végét, hogy ne sodorjon még többet ki, ahogy mozog. De! Ők nem nyúlnak más betegéhez, majd jön a mi orvosunk, és lecsippenti. Hurrá… Nem tudom hány lapáttal tett rá a helyzetre a kialvatlanságom, de ekkor már teljesen ki voltam bukva, és úgy éreztem, nagyon nem vagyunk jó helyen…

Közben hívtak a rokonok, hogy minden rendben van-e, többek között a nagynéném is. Jól kipanaszkodtam magam, mennyire gáz a helyzet, ő pedig próbált megnyugtatni, és kitalálta, hogy felhívja az osztályos orvost és/vagy az osztályvezetőt, hogy tájékozódjon. Nem sokkal később bejött hozzánk egy másik osztályról egy gyermekgyógyász, aki elmondta, hogy a nagynéném beszélt vele telefonon, mert kiderült, hogy valamikor valahol együtt tanultak, és igyekezett megnyugtatni, hogy jó kezekben vagyunk, minden rendben lesz, beszél a főorvossal is, hogy figyeljenek ránk jobban oda. Kicsit fellélegeztem, hogy talán most már zökkenőmentesebben fognak menni a dolgok.

Ez alatt Marci már kaphatott anyatejet, de hivatalosan csak cumisüvegből. Na ez is egy külön fejezet. Még a műtét előtt megkérdeztem a professzort, hogy hogyan szokott menni műtét után a szoptatás, mire ő azt mondta, hogy azt szokta javasolni, hogy pár napig cumisüvegből kapjanak enni a babák, hogy ne sérüljön a seb. Mi tagadás, nem voltam megelégedve ezzel a válasszal, mert ha pl. higiénés okokra hivatkozik, akkor az érthető, de hogy egy szilikon cumi gyengédebb lenne a női mellnél, ebben valahogy nem sikerült logikát találnom. Így a szoptatási tanácsadó ismerőseimhez fordultam, és segítségükkel felvérteztem magam egy Soft Cup nevű, szoptatást támogató etetőeszközzel szükség esetére, és egy (amerikai?) szakirodalmi hivatkozással a hasadékos babák szoptatásáról, amiben feketén-fehéren leírják, hogy a műtét napján megkezdett szoptatás a lehető legjobb a babáknak, és a tapasztalatok alapján nem kell a műtéti heg sérülésétől tartani. A professzornak el is kezdtem magyarázni, hogy kaptam egy ilyen és ilyen segédeszközt, de miután bezárt fülekkel ismételgette, hogy cumi, cumi, egyértelmű volt, hogy nem fogunk szót érteni a témában. Úgy döntöttem, hogy az ösztöneimre és Marci jelzéseire hallgatok az ügyben, és mivel ismertem a szakirodalmat, a lelkiismeretem is nyugodt volt, hogy nem fogok ártani, még akkor sem, ha itthon ezt még nem így gondolják. (A professzor már csak azért sem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről, mert már az is csoda számba ment, hogy Marci szopizik, ráadásul kizárólag szopizik, és mégis nagyobbra nőtt, mint azok a babák, akikkel dolguk szokott lenni, és a kórházban is én voltam az “anyuka, aki szoptat” – azzal a hitetlenkedő felhanggal, ahogy a csodabogarakról szoktak sutyorogni, szóval látszólag nem volt nagy gyakorlatuk ez ügyben.) Persze nem vagyok egy konfrontálódó típus, így eleinte próbálkoztam a Soft Cuppal, ami szerencsére működött, mint etető eszköz, de a cicit nem pótolhatta. Miután a fent leírt káosz a tetőfokára hágott, és Marcival mindketten a tűréshatárunkhoz értünk, úgy döntöttem, hogy engem nem érdekel a tiltás, ha ők nem segítenek, hogy a fiam jobban érezze magát, majd én teszek róla: megszoptatom. Óvatosan mellre tettem Marcit, ő szintén óvatosan elkezdett szopizni, és éreztem, ahogy elönt minket a nyugalom, és szép lassan kizárja a kórházi őrületet a tudatunkból. Az idill sajna nem tartott sokáig, mert egy ápoló naná, hogy pont akkor jött be, és rögtön meg is kérdezte, hogy szabad-e nekünk ezt. Én elsoroltam, hogy melyik doki mit mondott, én mit gondolok, ködösítettem, hogy alapvetően softcupozunk, a cici csak “nyugigumi”, meg felhoztam az észérveket, hogy már annyira ki volt készülve a baba, hogy még mindig jobbnak láttam megszoptatni, mint lázat, rosszullétet, miegyebet kockáztatni. A vége az lett, hogy a nővér elmorzsolt egy “hát maga tudja” mondatot, és ránk hagyta a dolgot, abban a műszakban pedig legalább már nem kellett emiatt görcsölnöm. A zűrös napot egy viszonylag kényelmesen, kb. 2×2 óra alvással eltöltött éjszaka követte. Kisebb kellemetlenséget okozott, hogy mindketten olyan fáradtak voltunk, hogy kimaradt két szoptatás, amire csak akkor döbbentem rá, mikor tejben tocsogva ébredtem, így a hajnali szunyókálás helyett reggelig csomókat masszíroztam és fejtem.

A “se ide, se oda nem tartozás” újabb epizódjának főszereplői ezúttal az arcklinika orvosai voltak. Nem véletlenül írtam, hogy “se oda”. Úgy volt ugyanis, hogy a műtét után minden délután átjön majd valaki Marcihoz, hogy megnézze minden rendben. Vártunk türelmesen, de semmi. Én naivan azt gondoltam, hogy már a műtét napján ellenőrzik, nem így történt, és ezt még úgy-ahogy el is fogadtam. De másnap se jöttek. És közben a gyereksebészet részéről meg ment a “majd a szakember az arcklinikáról” szöveg. Lehet, hogy csak nekem furcsa, vagy csak én vagyok túlérzékeny e téren, de harmadnap úgy keltünk fel, hogy a féléves, frissen műtött fiamat két napja nem látta orvos két méternél közelebbről.

Jött a vizit és az újabb pofon: kihagytak minket. Egy ápoló hívta vissza a díszes társaságot, hogy itt még van egy beteg. A főorvos visszafordulva mondta is, hogy ja igen, beszélt vele az XY doktornő. Khm… ez lett az eredménye… Viszont ezután legalább hajlandó volt szót váltani velem. Ő is rögtön a szoptatást hozta fel, nagyjából rábólintott, bár inkább amolyan “mosom kezeimet” stílusban állt hozzá, és nem hagyta ki, hogy majd jönnek az arcklinikáról, és majd ők megmondják a tutit. Erre felvetettem, hogy már két napja várjuk őket, és nem tudják-e mikor jönnek, nem lehet-e szólni nekik (ismét naiv Anya: azt gondoltam, ennyi együttműködés azért van a klinikák között), mire széttárta a kezeit, és közölte, hogy hívjam fel őket. Pfff… Mindenesetre telefonáltunk, és csodák csodájára egy órán belül megérkezett egy doktornő. Végre! Megvizsgálta Marcit, lecsippentette az addigra még jobban kilógó tampont, és ami a legjobb, rábólintott a szoptatásra. Huhh, úgy éreztem, hogy ezzel végre egyenesbe jövünk. Megkérdeztem azt is, mikor mehetünk haza (a professzor 2-3 napot mondott), azt mondta, reggel megint átjönnek, és akkor megbeszéljük.

Ezután már csak hab volt a tortán, hogy némi szervezkedés és költözködés miatt átraktak minket egy másik kórterembe, ami jóval nagyobb, szellősebb és nyugodtabb volt, és csak egy gyerek, egy szintén hasadékos kisfiú volt, akinek egy nappal Marci előtt műtötték a szájpadját. (Megjegyzem, hozzájuk is csak akkor nézett be orvos, amikor a telefonunkra átjött valaki az arcklinikaiak közül.) A három szabad ágy ellenére Marci a legkisebb rácsoságyat kapta, hiába kértem a nappalos nővértől, hogy hadd aludjunk egy nagyobban. Időközben nagyon csúnyán kiújult Marci ekcémája. Várható volt. Viszont nem kis gondot jelentett, hogy emiatt veszettül vakarni kezdte magát, főleg az arcát. Próbáltam megbarátkozni a gondolattal, hogy megint nem fogok aludni, mert Marcit nem lehet őrizetlenül hagyni, aztán kértem az éjszakás nővért, hogy hadd maradjon bent Apa is, hogy válthassuk egymást, de nem lehetett. Végül vállalva, hogy hülyét csinálok magamból, nagy nehezen behajtogattam magamat a kiságyba, és elcsendesedtünk. Amikor benézett hozzánk az éjszakás nővér, leesett neki a helyzet, és mondta, hogy feküdjünk át a nagyobbik rácsoságyba aludni. Éljen, 4-5 óra pihentető, szopizós alvás!

A következő reggeli vizitet az eddigiekhez hasonló mellőzés jellemezte. Még az sem érdekelte a dokikat, hogy a másik, ugye szintén nem-a-mi-betegünk kisfiú lázas és köhög, még az édesanyja kérésére se vizsgálta meg senki, maradt a “majd jön az orvos a másik klinikáról” duma. Ugyan már viszonylag elfogadható volt a helyzetünk, mégis kifejezetten “el innen” érzésem volt, így kicsit elszomorított, amikor az arcklinikáról átküldött orvos azt mondta, hogy elvileg még egy napig bent kéne maradnunk. Viszont szerencsére egy nagyon értelmes és humánus emberrel volt dolgunk, megbeszéltük, hogy alapvetően tök jól van Marci, nem lázas, nagyokat szopizik, kakil, nem hány, a gyógyszert amúgy is én adom be, szóval a kórház már nem sokat tud hozzáadni a jóllétéhez, irány haza! Villámgyorsan összepakoltunk, megvártuk az antibiotikum receptet, és gurultunk is vissza a Nagyihoz.

Utójáték

A Nagyinál tovább küzdöttünk az ekcémával, szegény Marci megállás nélkül vakaródzott, így folytatódott az éjszakai virrasztás, amit egész napos fetrengéssel igyekeztem kompenzálni. (Köszönet érte Ági nagyinak!) Az alvás csak nagy nehezen jött össze, ráadásként be is lázasodtam (csak a szokásos, túlhajtós láz), és Csenge is kezdett kiborulni attól, hogy nem otthon vagyunk, és minden figyelem Marcira irányul.

Még megvártuk a március 15-én esedékes varratszedést, arra rápihentünk egy kicsit, aztán vasárnap elindultunk haza, hogy némi fáradtság és kiakadás után végre helyrerázódjunk.

Az ekcéma elfajulása miatt hétfőn lementünk a gyerekorvoshoz, aki sajnos majdnem olyan tanácstalan volt ezzel a fránya betegséggel kapcsolatban, mint mi, és végső kétségbeesésünkben megállapodtunk abban, hogy felírja a szteroidos krémet, amíg túlleszünk a nehezén, azaz Marci kiheveri a műtétet, és képes lesz felülkerekedni ezen a durva pöttyösségen.

Most végre nyugalom van, szerencsére a szteroidos krémet nem kellett annyit használnunk, mint ahogy sejtettük, kipotyogtak és felszívódtak az utolsó varratok is, így végre elkezdhettük a szép heggyógyulást segítő krém alkalmazását. Mikor ezeket a sorokat írom, akkor már nagyjából kilábaltunk a lelki sérülésekből is, Marci kiheverte a kórházi-műtéti élményeket, nem riad fel éjszakánként sírva, és úgy tűnik, el is felejtette az egészet. Csenge nehezebben jött helyre, nagyon megviselte, hogy négy napig nélkülöznie kellett (a látogatási tilalom miatt ő nem jöhetett be hozzánk), és amíg minden Marci körül forgott, addig ő viszonylag zárójelbe került, ráadásul folyamatosan olyan szabályokat kellett betartania, amik egy négyéves örökmozgónak elég nagy erőfeszítésébe kerülnek. Talán az ő kerekre szeretgetése volt a legnagyobb falat a kórházas történet után, és még mindig extra odafigyelést és türelmet igényel, de lassan-lassan ő is kiheveri ezt a pár hetet.

Ja, és a lényeg: maga a műtét jól sikerült, profi munka volt, és bár amit most látunk, még nem a 100%-osan végleges kép, de Marci még mindig és már megint csuda jóképű kisember.

Fél év

Mire ennek a bejegyzésnek a végére érek, már egy hónappal túl vagyunk Marci feledik születésnapján. A hivatalos, 6 hónapos, védőnői felmérés szerint 7400 g, 69 cm, ami a krónikus mamatej-függőségnek köszönhetően azóta sem lett kevesebb. A legény még mindig szőke, de a szeme már kezd barnulni, és a megállíthatatlan nyálözönből kiindulva valami alakulhat fog ügyben is.

Tudományok: kúszás, vetődés, rugózás, mászás, vetődés, ülés, kapaszkodva állás. Egek… – teszi hozzá a kétségbeesett szülő. Szóval újfent elkezdhettük törni a fejünket, hogy mire is kell odafigyelni egy mindenhova bebújó és mindenre felmászó kalandor kapcsán, ezúttal már egy nem kifejezetten gyerekbarát lépcsővel nehezített terepen. A tudományokat muszáj kiegészítenem a nyelvi képességekkel, ami nem merül ki pusztán az intenzív gagyarászásban, hanem bizonyos szóutánzó hangsorok meglepően adekvát alkalmazását is magában foglalja, értem ezalatt a bármelyik szeretett személyhez való közeledést (vagy az erre irányuló mélységes vágyakozást) kifejező “anya, anya” képződményt, illetve a hasonló, de tárgyak irányában mutatott érdeklődés “adide, adide” formában való kinyilvánítását. Gyógypedagógus énem persze folyamatosan ismételgeti, hogy nem, a félévesek nem használnak szavakat, de a megdöbbentő tapasztalat másra enged következtetni…

Tavasz

A sok stresszel teli időszak után üdítő volt a tavasz beállta. A kertben nyíltak/nyílnak a virágok, hóvirág, krókusz, jácint, tulipán, nárcisz, ibolya, a cseresznyefa, a tavaly megfejtett meténg és a még idén is megfejtésre váró, kis bogyószerű, lila virágú, hagymás növényke.

Megmetszettem a rózsákat, a szedret, a ribizlit és a szőlőt, rendbe raktam a veteményest, elültettem a borsót, és átrendeztem a virágágyásokat.

A kerti munka és a napsütés több ponttal megdobta a közérzetemet, és Csengére is ráfért már, hogy szobagyerekből megint kerti gyerekké rohangálja magát.

A virágzással együtt persze beköszöntött a pollen szezon is – az allergiások nagy bánatára, szóval most a rokonaim nagyrésze ettől szenved, de én meglepő módon egyelőre kimaradtam a “buliból”. Hogy a jó levegőnek vagy a diétának köszönhető-e a dolog, az egyelőre rejtély, mindenesetre elgondolkodtató…

Húsvét

Április 6-ra kaptunk időpontot kontrollra, így összekötve a kellemeset a hasznossal Szegeden töltöttük a húsvétot.

Szokatlan volt a tej- és tojásmentes húsvét, de meglepően jól sikerült. Már előre kikísérleteztem egy kalács receptet (a fotón a kísérleti példányok kakaós és kókuszos változatban), készült kuglóf is, meg egy csokikrémes, kókuszreszelékkel meghintett piskótatekercs (erről sajnos nincs kép).

A közhasznúság érdekében lesz majd egy (vagy több) külön sütizős bejegyzés is, addig íme a képek:

5 év…

Ma, április 14-én ismét jeles napra virradtunk: 5 éve mondtuk ki M-vel az igent. Ilyen szépek voltunk akkor, és csak remélni tudjuk, hogy – kereskedelmi csatornás megfogalmazásban, az adott szám feltupírozásának reményében – fél évtized, valamint két gyerek után sem nézünk ki sokkal öregebbnek.

Reklámok

10 thoughts on “Nagy bepótolós: műtét, 6 hónap, húsvét, valamint 5 év után

  1. Szia Zitus!

    Csuda édes Marci, le a kalappal előttetek, hogy ezt így végig tudtátok csinálni. Én már lehet az első nemtörődömségnél ordítoztam volna..Jól tetted, hogy nem hagytad magad. Csabival mi is 3 napig kórházban voltunk januárban, kruppos roham miatt. Anyás szobába kértem magunkat, külön ágyat kaptam, Csabi átcuccolt mellém. El voltam készülve, hogy harcolnom kell, amiért együtt alszok a picimmel, de nagyon jó fejek voltak, dicsérgettek. Így sokkal kevésbé viselték meg a bent töltött napok, mintha szigorúan a kijelölt ágyában alszik.

  2. Mégpedig néha tényleg használnak (mármint a félévesek “értelmes” szavakat) 🙂 Legalábbis ezt én is tanúsíthatom. A három nap híján félévesem is mondogat már néha ezt-azt, ha olyan kedve van “mammaa” (énrám, természetesen 🙂 – oolyan édi, én meg olvadozom persze, “hamma” vagy “eb(üb)ű” (evésre, szopizásra) illetve “gyele” és “adidije” – értelemszerűen. Pedig én is “győzködöm magam”, hogy áá, ez nem lehet tudatos. Főleg egy fiútól. És talán mégis.
    Komolyan, lassan kezdem azt hinni, a babanyelv valahogy “egységes”. Egy ismerős 8-9 hónapos kisfia szintén azt mondja, ha szopizni szeretne, hogy “ebű-ebű”. Meglepődtem, mikor először hallottam tőle. 🙂
    A kórházi élményeitekre: rég vártam már a beszámolót, hát elég kiakasztó lehetett tényleg, olvasva is a sírás kerülgetett. De komolyan, ez nem normális, ami veletek történt. Tényleg felháborító. És sajnos úgy tűnik, ez Magyarország. :-S (Néha kicsit félek, hogy mi lesz, ha majd “kistesó projectre” kerül a sor, aki várhatóan a magyar körülmények között születik majd (a fiunk külföldön született)).
    Tényleg büszkék lehettek mind a négyen, hogy ezt így átvészeltétek és nem hagytátok magatokat. Marci baba meg továbbra is nagyon aranyos kisbaba. 🙂

  3. Huhh, nem semmi! 😦 Tényleg gratula, hogy így a sarkadra álltál. Viszont legalább nem altatták túl Marcit, már ez is valami. Ismerős két kisfiát műtötték nemrég, mandulaműtét, rutineljárás meg minden, anyuka mesélte, hogy a szokott 10-15 perc helyett vagy egy órát benn volt(ak) a kisfiúk, illetve, hogy ő a folyosón hallotta, hogy a doki hosszasan ébresztgeti az egyik gyereket, hogy “ébredj, Máté!”. Nem lettem volna a helyében. :-S
    Igazából meg sem lepődöm, hogy itthon nem épp szoptatáspártiak a kórházban. Azon már inkább, hogy kinn a németeknél is eléggé visszás volt a dolog. Én ugyebár a baba születése után elutasítottam mindenféle “hozzátáplásálást” (cukros vizet és társait) és szintetikus nyugtatószert (alias cumit), aztán én voltam a “csodabogár”, vagy mazochista anyuka, aki “ordíttatja” a gyerekét (nem is, csak épp gyakran ébredt éjjel a fiatalúr, éhes volt), és az epikrízisbe vagy mibe is beírták “különlegesség” (Besonderheit) gyanánt, hogy kizárolagosan szoptatok. 🙂 Fura.

  4. [Gerty](#12076264): Köszi! (Sajnos itt nem volt olyan, hogy “anyás szoba”. Mondjuk nem csodálkozom, nagyon szegényes körülmények voltak, bár a pénztelenségről nem a kórház tehet.)

  5. [Juli](#12076346): Nahát az “ebű” nálunk is játszik. Tényleg megérne egy tanulmányt a dolog.:)

    És neked is köszi! Sok kisebb-nagyobb hős szerepelt a sztoriban. Persze a fő-hős Marci, de valóban Csenge is hősiesen tűrte az eseményeket, meg Apa is rendesen kitett magáért (naponta kétszer bejárt hozzánk, hogy picit kiszellőztethessem a fejem, meg el tudjak menni zuhanyozni, a szokásos kaja- ruhaszállítás mellett), és persze ott volt még Ági nagyi, aki ellátta a családot, és tartotta a lelket Csengében. Szóval sok köszönettel tartozom mindannyiuknak.

  6. [Manócska](#12076350): Érdekes, amit a németekről mondasz, illetve sokmindent megmagyaráz. A professzor, aki Marcit műtötte (és az arcklinikát létrehozta), sokáig Németországban dolgozott, emiatt arra számítottam, hogy haladottabb szellem lesz ilyen téren is, aztán mégse.

  7. Még egy kis kiegészítés: Eszti súgott nekünk, hogy a “a még idén is megfejtésre váró, kis bogyószerű, lila virágú, hagymás növényke” a fürtös gyöngyike. Cuki virágnak cuki név.:)

  8. Ó, te jó ég, már 5 éve?! Emlékszem, énekeltünk nektek aztán irány a város másik vége, babázni. Anyukának szülinapi bulija volt, éjjelre is én maradtam a kicsivel. Szép idők voltak, néha mintha ma lett volna. Ejj, hiába, telnek az évek. Én (mi) csak most kezdelek/kezdünk utolérni titeket. 🙂 Gratulálok a fél évtizedhez! Még 10x ennyit! 🙂

  9. Igazad van Zitus, erről nem a kórház tehet, ha szegényes a felszerelés. Nálunk pl. teljesen természetesnek vették, hogy a reggeli vizitnél ott vagyunk mindketten. Egy fiatal, hihetetlen kedves, maximálisan gyerek barát doktornőt fogunk ki. Gondolom érted, mire szeretnék kilyukadni.. attól mert szegényes a kórház legalább kicsit rugalmasabb is lehetne a személyzet.

  10. Márpedig a “gagyarászás” igaz. Dani alig múlt el két – kettő! – hónapos, amikor utánozta a tornázáskor mondott egy-kettőt (ei, eö), ráadásul ritmusosan (tá – titi).

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s