Annyi mindenről kéne írni…

…hiszen Marci elmúlt egy éves, Csenge ovis lett, és lassan elmúlik felettünk egy újabb ősz. Én meg élvezem a számítógép nélküli létet, ami részben kényszerűségből adódik, mert ritkán tudok zavartalanul géphez ülni, részben viszont tudatos döntés, és mi tagadás, jólesik…

De azért nem maradhat el az őszi naplóírás.

Kezdem talán Marcival, aki szeptemberben egy éves lett. Mindent tud, amit egy böcsületes egyévesnek tudnia kell, szalad, minden elérhető magaslatot meghódít, bizonyos szavakat már tudatosan és helyesen használ. Az utóbbi hetekben pedig egy eddig számunkra viszonylag ismeretlen karakter kezdett el kibontakozni. Nem mondom, Csenge sem egy egyszerű eset, de Marci maga lett a megtestesült akarat. Ahogy ráébredt, hogy minden, amit tesz, hatással van a környezetére, egyre erőteljesebben kezdte kifejezni, hogy milyen irányban is képzeli el ezt a hatást. Még szavak nélkül is nagyon határozottan képes tudtunkra adni, mi a gondja, mit szeretne, és ha valami nem úgy történik, ahogy elképzelte, akkor kitör a botrány. Teljesen új látvány számunkra például az “eldobom magamat” akció, valamint újabban a toporzékolás. (Ez alapján már egészen biztos vagyok benne, hogy utóbbi egy ösztönös viselkedési forma, ami valószínűleg a Margot Sunderland könyvében leírt, stresszhelyzetre adott “támadj vagy menekülj” válaszhoz köthető. Itt pár mondat erejéig kitérnék a hisztire. Sok helyen hallhattátok tőlem azt, ha valaki egyévesek vagy annál kisebb babák esetében hisztiről beszélt, hogy ácsi, ennyi idősen nem hisztiznek a gyerekek. Ezt most sem gondolom másképp, legalábbis azzal a hisztivel kapcsolatban, amit általában hiszti alatt szoktunk érteni. Úgynevezett distressz roham azonban már ilyenkor is elfoghatja a kicsiket, amit a szülők nagyon gyakran összekevernek a nagyobbak hisztijével, és így manipulációként, zsarnokoskodásként élik meg, és ennek megfelelően próbálnak reagálni rá. Ekkora gyerekek azonban még képtelenek ilyen bonyolult agyi tevékenységre, szóval amikor azt gondoljuk, hogy hisztiznek, akkor konyhanyelven kiborulnak, elborítja az agyukat mindenféle stresszhormon, és nem tudnak magukkal mit kezdeni, ahogy nem tudnak maguktól megnyugodni sem. Szóval, ha ezt látjuk, akkor ne a hisztiről megszokott elképzeléseink szerint cselekedjünk, hanem minél előbb próbáljuk kihozni a picit ebből az állapotból, nyugtassuk meg, és távolítsuk el attól a dologtól, ami kiváltotta a kiakadást! No de ennyit a gyermeklélektanról.) Visszatérve Marcira, aki mit tagadjuk, rém raplis tud lenni mostanában, tisztára kalandos, hogy milyen legényke fog kinőni belőle. Azt eddig is tudtuk, hogy más, mint Csenge, miért is lenne ugyanolyan, de érdeklődve várom, hogy milyen kihívásokkal fogjuk szembe találni magunkat. Az én elvarázsolt nagylányom után azt gondoltam, hogy nem nagyon érhet meglepetés, de azért a küzdelmek ellenére mégis olyan kiváltságos szülőknek mondhatjuk magunkat, akiknek pl. soha nem kellett még őrjöngő gyerekkel és vörös fejjel kimenekülniük egy boltból. Eddig. Lehet, hogy Marcival majd ebbe is belekóstolhatunk?… De mielőtt úgy tűnne, hogy panaszkodom, muszáj eloszlatnom az aggodalmakat, egyelőre bírjuk a strapát, időnként muris is a dolog, és érdeklődve követem figyelemmel, hogy miként formálódik babából kisgyerekké ez a mi Mártonunk.

Apropó, Márton! Tegnap volt Márton napja. Boldog névnapot, Marci! Tavaly – már nem is tudom, miért – csak Csenge és Apa mentek el Szentendrére, a Skanzenbe, de idén már mind a négyen felkerekedtünk, és egy igazán jó kis családi napot töltöttünk ott. Azt hiszem, ebből hagyományt fogunk csinálni.

És még egy gondolat Marcihoz. Talán már említettem, hogy a kezdeti nagyon durva tünetek ellenére nyárra teljesen megszűnt az ekcémája. Sajnos kb. két hete ismét előjött, szerencsére csak a pofija pöttyös egy picit. Többen is figyelmeztettek arra, hogy az ekcéma ilyen szezonális nyűg, de reméltem, hogy végleg elfelejthetjük. No sebaj, túléljük. Kenegetem – többek között azzal a házi készítésű krémmel, amit Emesétől kaptunk, meg óvatoskodom a tejjel, de ezúttal már nem fogom magam diétával kínozni, mert a jelek szerint a mi esetünkben nincs túl sok hatása…

És akkor jöjjön Csenge. Aki ovis. Huhh, nagylevegő… Elég vegyesek az érzéseim, ahogy neki is. Egyrészt büszke vagyok arra, hogy könnyek nélkül ment a beszoktatás. Azt hiszem, beért az a sokminden, amit eddig csináltunk, ahogy Csengét neveltük, ahogy elhalasztottuk az ovikezdést, ahogy megérkeztünk ide. És Csenge megszerette az ovit, örömmel tanulta az új szabályokat, élvezte, hogy gyerekek között van, aztán, hogy délután ismét visszatérhet hozzánk. Aztán történt egy csúnya eset. Három-négy nagyfiú összeállt, és megverte. Egy anyának mindig rossz ilyet hallani, de fel voltam rá készülve, gyerekközösségben szinte elkerülhetetlen a verekedés. Arra viszont nem voltam felkészülve, hogy több nagyfiú (a vegyes csoport 6 évesei) fog majd nekiesni egy picilánynak, ütik, fojtogatják, ráadásként azt mondják neki, hogy nem mehet oda az óvónénihez. Ahogy arra sem számítottam, hogy mindezt Csengétől fogom megtudni, és nem az óvónőtől, aki úgy adta át nekünk a gyereket (mint mindig), hogy “nem volt semmi, jól elvannak”. Egy olyan eset után, amitől Csenge annyira megijedt, hogy nem mert oviba menni, és azóta is fél ezektől a fiúktól. Mivel nem az óvónőtől tudtam meg a dolgot, először azt hittem, nem is tudott róla, aztán kiderült, hogy tudott róla. Akkor? Másnap reggel beszéltem az óvónővel. Sajnos éppen a másik volt bent, így ő nem tudott az esetről. De miután éppen aznap reggel egy másik anyuka is panaszkodott neki, azzal vitte be a gyerekeket, hogy akkor most leül a csoporttal, és megbeszélik a dolgokat. Este kérdeztem Csengét, hogy mire jutottak, de állítása szerint, ez a beszélgetés végül nem történt meg… Részemről itt omlott össze végleg a bizalom.

Aztán jöttek egymás után az olyan apróságok, amikből sok kicsi sokra megy. Hogy mennyire nincs lehetőség a kreativitás kibontakoztatására, pl. mikor az öltözőszekrények fölött 30 tök egyforma festett almafa fogadott egyik reggel. Helyesebben csak 29, mert Csenge másképp gondolta a fa lombját megfesteni, mint ahogy “kellett volna”. Aztán, hogy kb. már a második hétre megkapta (egy másik kislánnyal együtt) azt a bélyeget, hogy lassú. Azért, mert soha nem neveltük úgy, hogy parancsszóra ugorjon, és mert nem az a típus, aki mint egy gombnyomásra megcsinál mindent, amiről nem tudja, mi az értelme, és mert teszem azt számára nem addig tart a kézmosás, ameddig lejár az óvónő által erre szánt idő, hanem addig, amíg tisztának nem érzi a kezét. Először nem is értettem, mit értenek lassú alatt, aztán mikor megkérdeztük, azt mondták, hogy “hát olyan elvarázsolt”. Ja hát ha ez baj… És persze ha már így van, akkor nevezzük inkább lassúnak, mert az elvarázsoltság az a mi pedagógiai kultúránkban egy értelmezhetetlen, megfoghatatlan kategória. És mondjuk ezt a szülőnek is, a gyereknek is, a többi gyereknek is.

Történt mindez még szeptemberben… Szóval viszonylag hamar elkezdett bennem munkálni, hogy nem szeretném, hogy a lányom itt töltse a kisgyermekkora zömét.

Aztán jött az október, amikor Csenge egész hónapban hiányzott, mert valahogy mindig addigra lázasodott be megint, amikor újra ment volna oviba… Hm…

A hónap végére én már biztos voltam benne, hogy váltani kell, az óvodáról keringő rémhírek pedig csak megerősítették ezt bennem. A beszoktatáskor és a reggeli/délutáni jövés-menéskor magam is azt éreztem, hogy itt valami nem kerek… a pedagógusok kiégett arca, a szeretet nélküli légkör, a félfüllel elcsípett kíméletlen szavak… Azon gondolkoztam, hogy mi folyhat itt, ha a szülők éppen nem látják? A többi szülőtől aztán megkaptam a választ: sok itteni óvónőtől bizony nem idegen a megszégyenítés, a gyerek megrázása, egy-két pofon. (Ha valakinél nem verné ki automatikusan a biztosítékot a dolog, íme a közoktatási törvény: “10 § (2) A gyermek, illetve a tanuló személyiségét, emberi méltóságát és jogait tiszteletben kell tartani, és védelmet kell számára biztosítani fizikai és lelki erőszakkal szemben. A gyermek és a tanuló nem vethető alá testi fenyítésnek, kínzásnak, kegyetlen, embertelen megalázó büntetésnek vagy bánásmódnak.”)

Sikerült Apával is megvitatni a dolgot, így felkerestük a helyi Waldorf óvodát. Ezekben a napokban zajlik az ismerkedés. Már ez is egészen másképp történik… De erről még biztosan fogok külön is írni.

És hogy ne csak lehangolót írjak (illetve a Waldorf ovi már nem az, az nagyon jó!!!), jöjjön néhány Csenge-gyöngyszem azok közül, amiket nem felejtettem el felírni:

Nyáron az idős, pocakos szembe-szomszéd bácsi topless rendezte a kertet. Csenge elkezdett kuncogni, hogy pucér a bácsi, majd megjegyezte, hogy biztosan azért, mert akkora a pocakja, hogy nem fér rá a pólója.

Már régebben történt, hogy Hugi (az egyik nagynéni) járt Londonban, és utána átjött hozzánk a vásárfiával, meg elmesélni, hol járt. Így már Csenge is tudta, hogy Hugi “Londomban” volt. Aztán mikor mi említettük a beszélgetés közben Londont, Csenge kikelt magából, hogy “az nem a te Londod, hanem a Hugi Londja!”

Egy kis mese: “A panda nem bánt, hanem aranyos. Ha odamegyünk a ketrecéhez, adok neki enni, és a karomba veszem a kisbabáját, és így elringatom (mutatja). De nekem nincs tejem, nem tudom azzal elaltatni, hanem az énekemmel altatom el.”

A WC-ről kikiabálva: “Nem jött pisi, mert nem nyitotta ki a kaki az ajtót neki.”

Egyik alkalommal, mikor nálunk aludt Ági nagyi, Csenge elkezdte a szokásos költözködős mókát, mert ilyenkor képtelen eldönteni, hogy hol is aludjon, velünk vagy a Nagyival. Egyszer csak közli, mikor épp kikötött nálunk: “Nem hagyhatom a nagyit egyedül aludni, mert mi kettőformák vagyunk.”

Megyünk a temető mellett. Csenge megjegyzi: “Ott van a temető.” Majd megnyugtatóan hozzáfűzi: “Azt hiszem, már mindenki meghalt benne.”

Nézünk ki Csengével az ablakon, és megdöbbenve látom, hogy az eresz környékén hemzsegnek a szúnyogok (ősszel). Fel is teszem a kérdést: “Mit keresnek itt a szúnyogok október közepén?!” Csenge válaszol: “Szerintem vért. Embervért. De nálunk van.”

Még sok minden történt ősszel, pl. készült néhány horgolmány, őszi dekoráció, stb., nagyjából túl vagyunk az őszi kerti munkákon (bár a lombhullás még várat magára), megkezdődött a madáretető szezon – szokatlanul nagy madárforgalommal, de minderről majd később írok, remélem képekkel együtt. Most ennyi fért bele.

Reklámok

Marci 11, avagy a nagy “Eleven”

Bő egy hét késéssel ugyan, de íme egy rövid beszámoló arról, hogy milyen kunsztokat tud a 11 hónapos Marci.

Növekedés:

Ez a fránya táplálékallergia zavart okoz a felszívódásban (is), de nagy örömömre a pelenka tartalma újabban arra enged következtetni, hogy most már sokkal hatékonyabban emészti meg az ételeket. Mindenesetre az utóbbi hónapok megpróbáltatásai sajnos meglátszanak a súlyán is (8,7 kg). Nem azt mondom, hogy sovány, de a kezdetben húsgombócnak induló legénykém most inkább az átlag alsó tartományába esik.

Ami az egyéb növekedési adatokat illeti: lassan hivatalosan is kinövi a 74-es ruhákat, a haja egyre sűrűbb, sőt megvolt az első nyírás is (két részletben: először csak punkosítottuk, hogy ne tűzze a nap a feje tetejét a tengerparton, de azóta letoltuk a taraját is), és ahogy azt már korábban elújságoltam, augusztus eleje óta három foggal rendelkezik, ami mellé a jelek szerint hamarosan csatlakozik a negyedik is.

Tudományok:

Marci arra a következtetésre jutott, hogy ha lépést akar tartani a meglehetősen szószátyár és örökmozgó nővérével, akkor nem aprózhatja el ezt a fejlődés dolgot. Így aztán már önállóan jár, mindenhova felmászik, ahova lehetősége van (ahol nincs, ott teremt, azaz épít magának), és egy 11 hónapos férfiemberhez képest meglepően gazdag szókinccsel rendelkezik, amit részben saját igényei kifejezésére fejlesztett ki, részben Csengétől lesett el (utóbbiakat még nem teljesen tudja értelmezni, csak időnként ad hoc módon bedobja őket a köztudatba). Íme a szótár:

anya = (1) “anya”, időnként “apa”, (2) “vegyél fel!” – bármelyik, aktuálisan a szívéhez közel álló rokonnak

appa = “apa”

anyaanyaanya = “anya, szükségem van rád, csak te segíthetsz, mooost!!!”

gyere ide = “gyere ide!”

add ide = hangulattól függően “kérem szépen” vagy “ha nem adod ide rögtön, magam veszem el, és abban nem lesz köszönet!!!”

ide = “ide szeretnék bemászni / felmászni / leülni / (stb.)”

enyém = na ez például egy olyan szó, amiről valószínűleg még nem nagyon tudja, mit jelent, csak azt érzi, hogy valamiféleképpen tárgyakhoz kapcsolódik

tete = “tessék, odaadom” (persze időnként meggondolja magát)

opp, oppá = “hoppá” (esés, fenékre huppanás esetén)

nem = “nem”, “ne!”, időnként pedig csak úgy mondogatja a mondogatás kedvéért (szintén Csenge hatásra)

A játék terén is komoly előrelépéseket tett. Ugyan még javában zajlik a kirámolós korszak, de néhány dolgot már kezd arra használni, amire valójában kitalálták őket, pl. tologatja az autót, kanállal kavar a tálban, gurítja és dobálja a labdát (mármint célzottan, valakinek vagy valahova), kopácsol a xilofonon, meg ilyesmik.

Ami a temperamentumát illeti, időnként végtelenül akaratos, és ennek megfelelően rendesen ki tud akadni, ha valami nem az elképzelései szerint történik, de közben óriási szíve van, időnként megdöbbentően együttérző, és birkatürelemmel viseli a nővére kiképzését, mert szinte mindegy mit művel, csak együtt legyenek, együtt játsszanak…

Szóval minden nyűgünk ellenére egy lélekben nagyon kerekecske gyerekecske van kibontakozóban.:)

Tanuljunk-e hordozni a jútyúbról?

Beszélgetés, emailezés, fórumozás közben gyakran felmerül a kérdés: szabad-e a babahordozást jútyúbról tanulni? Ilyenkor mindig elmondom, hogy a jútyúbos videók hasznosak tudnak lenni, ha nincs más, de nagyon fontos szem előtt tartani két komoly hátrányukat:

1. A videó “egyirányú” műfaj, nincs visszajelzés.

2. Akárki feltölthet ilyen videót, akármilyen tudással.

Mondom, akárki…

Csak félig vicceltem…;)

 

(Klikk ide, ha nem tudod lejátszani a videót!)

És néhány jó hír egészség-betegség témában…

…mert vannak fejlemények!

Történt ugyanis, hogy Bibionéban úgy döntöttem ideiglenesen és/vagy teszt jelleggel szüneteltetem a diétát – tekintettel arra, hogy ki tudja, mikor jutok el megint Olaszországba, és hol máshol egyen az ember pizzát és fagyit, ha nem itt, szóval értitek…

Ugyan fel voltunk szerelkezve diétás kajával, de elkapott minket a lendület, és a tervezett 7 helyett csak 3x főztem, 4x pedig alaposan bepizzáztunk.

És amiért ennek az egésznek hír értéke van, az az, hogy…

…tádááám!!!…

Nem lettek pöttyök!!!

Tekerjetek csak vissza a képekhez, és tekintsétek meg Marci bőrét! Na? Na?

Szóval nagyon bizakodó vagyok.

És van két jó hírem hasadék ügyben is.

Az egyik az, hogy sikerült kellő gondossággal eljárnunk a napsütötte tengerparton is, így nem égett le Marci. A doki ugyanis a lelkünkre kötötte, hogy ezen a nyáron még ne érje direkt napfény a heget, mert nyoma lesz, ami itt a kertben nem jelentett nagy kihívást, de a tengerparton az más tészta.

A másik pedig az, hogy Marci hasadék oldali, bucibb ajakterülete alatt suttyomban előbújt egy (szám szerint a harmadik) fogacska. Ez azért bír nagy jelentőséggel, mert addig oké, hogy látszólag az ajkán kívül nem érintett semmit a fejlődési rendellenesség, de azért rendesen paráztam, hogy vajon lesz-e valami probléma a fogzással. Szóval annyi már bizonyos, hogy tejfoga van ott, így jó eséllyel lesz maradó foga is. Az még persze kérdés, hogy hogyan fog kinézni, hogyan fog állni, de már az is nagy dolog, hogy lesz mit szabályozni, ha egyáltalán kell majd.

Bibione

Nyaralni voltunk.

A helyszín Bibione volt, mert tengerpartot szerettünk volna, nem túl drágát, és gyerekbarátot. Igazából megtehettük volna, hogy körbekiránduljuk a környéket, nincs túl messze Velence, Verona, stb., de inkább úgy döntöttünk, inkább lábat lógatunk a bícsen, fagyizunk, pizzázunk, egyszóval élvezzük a semmittevést.

Valahogy így telt a hét:

(A teljes Bibione Fotóalbum a képekre vagy erre a linkre kattintva érhető el!)

Frutti di mare

(Most, hogy sikerült életre kelteni a fotógépet, és kinyerni belőle a régi képeket is, végre be tudok mutatni egy tavaszi műremeket.)

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, akinek a gyerkőce nehezen viseli az autózást, így nem kell megmagyaráznom, miért is volt/van/lesz szükség autós játékra.

Az alapanyagok adottak voltak: porosodott nálam némi maradék narancssárga és világoskék fonal, meg – miután húsvét után jártunk – Dunát lehetett rekeszteni üres Kinder-tojásokkal. Szóval egyértelmű volt, hogy valami csörgős, horgolt lógattyú fog készülni. Na de mi ezen belül mégis mi legyen? Mi lehet narancssárga és világoskék? Néztem, néztem a fonalakat, és akkor beugrott: Frutti di mare!!!

Innen már viszonylag könnyű volt az ügy. Csörgőket rejtettem a tojásokba, aztán ezeket körbehorgoltam, és tengeri herkentyűket bűvészkedtem belőlük: egy halat, egy polipot és egy rákot. Végül zsinórt horgoltam nekik, amik egy, az autósülés fogantyújára gombolható szerkezetben találkoznak.

Ilyen lett: